2012. február 29., szerda

A bonyhádi Lesebergen(Óhegyen).



Kilátás a Mecsek felé az Óhegyről. Előtérben az evangélikus templom.
A Mecsek nyúlványaiból a Tolna megye legnagyobb hegye, a széles fennsíkkal
elterülő Dobogó (593m) látható. "Sváb"neve Teufelsberg  (Ördöghegy) volt.
A jobb szélen kiemelkedő kisebb csúcs a Somlyó (572m) fonolit kúpja.
Nemrégiben már beszámoltam arról, hogy K.Németh András nagyszerű új
könyve
valószínűleg újabb utakra fog  csábítani. Így kerestem fel az
iváni bencés apátság helyét a bonyhádi Óhegyen.

Kilátás a Szekszárdi-dombságra az Óhegyről.  Az Óhegy egy különálló kis
180 m magas domb, amit a Rák-patak vág le a Szekszárdi-dombság
többé-kevésbé egységes tömbjéből.

A Völgység-patak síksága az Óhegyről. Nagyjából ezt láthatták az iváni
bencések is 600 éve. A patak mellett terült el valaha az Iván nevű falu.
Bővebb történeti-régészeti információ az apátságról a másik blogomban.


2012. február 27., hétfő

A Sió töltésén


A Szekszárdi-dombság panorámaképe a Sió töltéséről

Három hattyú húz el a Sió felett

2012. február 25., szombat

Az Almási-völgyben, hóolvadás után


Útban az Almási-völgy felé

Az Almási-völgy északi vége. A múltkor már elhatároztam, hogy ennek a
völgynek fogom nyomon követni a sorsát

Az első virágai az illatos hunyorok, amik főleg a rét erdőszegélyén nyílnak.

Érdekes, hogy ezen a magas füves rét közepén is akad néhány példánya.

Még néhány hófolt akad az erdő szélen.

Gárdonyi Géza fája

Gárdonyi Géza egri várban lévő sírja az ország egyik legismertebb végső
nyughelye, és évente százezrek keresik fel. Én is jártam már itt korábban,
de csak most tűnt fel, hogy micsoda egy fa van a síron. Ez bizony egy
hatalmas bálványfa, népiesen ecetfa. Ezt a fát elsősorban mint visszataszító
gyomfát ismerjük, itt viszont egészen más benyomást kelt. Itthon nem
igen láttam még hozzáfogható bálványfát. Persze nincs akkora törzskerülete,
mint az országos rekorder szabatonpusztainak, de talán van akkora, mint
a múzeumkerti,a lista második helyezettje.

A helyi muzeológus hölgytől a következőt sikerült megtudnom: Gárdonyi
végrendeletében nyárfát kért a sírra, de az  hamar kipusztult, mert nem
bírta a savas talajt. Ezt követően ültették a bálványfát.
Itt néhány régebbi képet látunk a sírról, ami alátámasztja
az elmondottakat.Az 1932-es  fényképen lehet néhány éves a csemete,
ezek szerint kb. 83-85 év alatt szép óriássá nőtt.

Lengyel: Annafürdő és környéke


Lengyel a Tolnai-hegyhát déli részén terül el. Lengyel jelentőségét az adta,
hogy az Apponyi család uradalmi központja volt.Ma a vidék turisztikai
központja Annafürdő. A hely nevét gróf Apponyi Rudolf feleségéről,
gróf Benckendorff Annáról (1818-1900) kapta. Az itteni  fürdő azonban korábbi.
Apponyi József feleségének, gróf Pejacsevich Teréznek  épített itt először egy
gőzfürdőt, betegségeinek kezelésére,  1846-ban.  Ehhez -a vidéken egyébként
ritka- természetes forrás vizét használták fel. A gróf végrendeletében már
úgy intézkedett, hogy a fürdőt meg kell nyitni a helyi lakosok előtt is.

Apponyi Józsefet Rudolf követte. Felesége, Benckendorff Anna a fürdőt
jelentősen továbbfejlesztette. Ő építette a ma látható régi épületet, ahol
hat pihenőszoba volt kádfürdőkkel. A grófnő külön rezidenciát épített
magának, ami ma a vadászház.
Apponyi Rudolfot fia, Sándor követte az uradalom élén. A jótékonykodásairól
is híres gróf és felesége, Esterházy Alexandra idején is élénk társasági élet
zajlott itt,  amint erről ez az 1891-es képeslap is tanúskodik.
A falu kastélyparkját másutt már ismertettem, és a falu rengeteg látnivalójára
sem térek ki e helyütt, csupán a Lengyel környéki erdők bemutatására
szorítkozom. A képek 2004 és 2010 közt készültek.

Az Anna-forrás környéke, hatalmas kidőlt bükkel.

A forrás körüli erdő bükkfái 170-180 évesek. közülük
akad, ami megközelíti a listás méretet.  Mindenesetre
szokatlan,  és a terület hűvösebb mikroklímájára utal, hogy ilyen
alacsonyan is bükkerdőre akadunk,
bár ilyenre a szomszédos Zselicben még szebb
példákat látunk.

A turisztikai központ vonzerejét egy mesterséges tóval is fokozták.

Az itt lévő több tanösvény egyike egy kilátót is kapott, ahonnan szép
kilátás van a Tolnai-hegyhát szelíd dombjaira.


Annafürdőn egy kisebb vadaspark is van. Gímszarvas.

Vaddisznó kocáival

Fachwerkes kis épület.

Annafürdői kereszt 1897-ből. Az Apponyiak Tirolból több szépen faragott
keresztet hozattak, amiket egy-két helyen még ma is látunk.

Annafürdőtől néhány kilométerre Mucsi irányába található a Papdi-kápolna,
ami régen jeles búcsújáró hely volt.A kápolna előzménye a török időkben
elpusztult Alsó-Papd falu kis temploma volt. Ezt az 1720 körül itt megtelepedő
mucsiak és a lengyeli németek  többször felújították, Mária-kegyhelyként tisztelték.
A rom helyére 1882-ben újabb kápolna épült.A mocsaras vidéken álló templom
azonban megsüllyedt,ezért  1930-ban új templomot emeltek a régi helyén.



A Tolnai-hegyhát geológiai felépítése a Szekszárdi-dombsággal azonos.
A mélyen húzódó gránitos, gneiszes alapra vastag pannon üledékréteg
rakódott, amit Lengyel környékén vastag pleisztocéni lösz takar.
Ebben a löszben alakult ki a Betyár-gödör hosszú és látványos árokrendszere
is, amely menetén a Lengyeli Sánc felé haladhatunk.

Löszmélyút

Lengyel nemzetközi hírnevét  Wosinsky Mór ásatásai alapozták meg.
A lengyeliek egykor csak Töröksáncnak nevezték az itt látható
földvárat, amiről Wosinszky kimutatta, hogy neolitikus eredetű.
Ez lett a lengyeli kultúra névadója.
A képen Wosinsky emlékköve a sáncon.


Kilátás a sáncról

Az egykori ásatások nyomai a sánc területén.

A sánc helyenként ma is több méter magasan húzódik. Ez a sánc a lengyeli
kultúrára rátelepülő bronzkori nép műve már.

Löszmélyút vezet a sánchoz a kurdi országútról.

Kora tavaszi erdőrészlet

A vidék flórája is a Szekszárdi-dombságra emlékeztet azzal, hogy sok a
szubmediterrán elem, mint pl. az illatos hunyor, és akad még szúrós
csodabogyó is.

Kora tavasszal itt is tömegesek a keltikék

Nem ritka a májvirág sem

Közönséges a kis télizöld (meténg)

Tavaszi hérics is akad

Kis apollólepkék

Egy újabb tiroli kereszt Miklósmajor  mellett (2004).
Miklós-major a nevét gróf Esterházy Miklósról kapta.
A keresztet az Apponyiakkal rokonságban álló
Miklós gróf felesége, herceg Borghese Camilla
állíttatta férje emlékére. 1900. április 16-án lett felszentelve.
Lengyel történetéről még sokkal többet meg lehet
tudni Bai József könyvéből.


2012. február 21., kedd

A Sötét-völgyben


Vasárnap délutáni felvételek az olvadó jégről a Sötét-völgyi tavon




A Sötét-völgyi nagy rét

2012. február 20., hétfő

Erdei kalandok

A minap némi média szereplés kapcsán egy újságíró és egy kedves riporternő is ugyanarra a kérdésre jutott, miszerint  nem félek-e  az erdőben magányosan járni? A kérdésekkel kapcsolatban csak egy felületes válaszra futotta, következzék most egy átgondoltabb. Persze én nem hivatásszerű erdőjáró vagyok, csak amolyan vasárnapi erdőkerülő, úgyhogy tapasztalataim is csak amolyan "vasárnapiak".

Kullancs
Objektíven nézve ma a hazai  erdő járó emberre leselkedő legnagyobb veszély nem egy félelmetes ragadozó, hanem egy milliméternyi ízeltlábú, és ebben semmi jelentősége sincs annak, hogy magányosan vagy csapatban járjuk az erdőt. Évente hazánkban 80  körül van a vírusos agyhártyagyulladás száma, a Lyme-kór meg 2000 körül.  Hemzseg a nett az okosabbnál okosabb tippektől. Én egy világos színű, hosszú nadrágban bízok legjobban, és a minden dzsuvás átkelés utáni gyors vizitben. Tavaly nem volt egyetlen egy kullancsom se (legalábbis olyan, amiről tudomást szereztem), de ez kivételes év volt, se szúnyog, se kullancs nem volt sok.

Darazsak, méhek
A tavalyi év a darazsak mennyiségéről és vadságáról volt híres. A dendromán ember is könnyen kerül veszélybe egy-két odvas fánál. A legfélelmetesebb élményem mégis csak az volt, amikor egyszer egy töltésoldalban "kosboroztam". A  virág fölé kuporogva távoli, de  egyre erősödő morajlásra, zümmögésre leszek figyelmes. Mikor felemelem a fejem egy hatalmas szürke raj közelít felém,méhek vagy darazsak ezrei. Mire észbe kapok, már el is húznak mellettem mintegy 2m -re, csak egyre halkuló zümmögésük marad utánuk.


Ember
A magányos erdőjáró ritkán találkozik emberrel, és azok is általában jó szándékúak, vagy egyszerűen csak a saját dolgukkal törődnek. Vannak persze rossz szándékú emberek is, de ezek rossz szándéka elsősorban nem ember ellen irányul.  Ilyenek például a vadorzók, akik csapdákat állítanak az állatoknak, és ebbe a magányos erdőjáró is belesétálhat. Verem, csapda, hurok. Én eddig csak hurokkal találkoztam, a Mecsekben, évekkel ezelőtt. Szerencsére ez az emberre legkevésbé  veszélyes vadorzó forma, de azért lehet életveszélyes is. A vadorzók megítélésében azonban új fejezetet nyitott a mozsgói orvvadász, akinek brutális kegyetlenkedése mutatja, hogy szakíthatunk a régi rapsic romantikával.
Arról is lehetett már olvasni a netten, hogy valaki úgy védi az erdőt a fatolvajok ellen, hogy az avarba félelmetesen nagy, ég felé meredő vasszögeket tesz a keréknyomba.  Egy ilyenbe persze bele is lehet lépni, és akkor máris kész a baj. Szerencsére én hasonlóval még nem találkoztam.
Egy vadász is életveszélyes lehet, de vadászok elsősorban magukra veszélyesek, másodsorban társaikra, harmadsorban a hajtókra, és csak a sor végén vannak a turisták. Évente 3-5 nagyon súlyos vadászbaleset történik, ami azért nem olyan nagy szám az ötvenezres vadásztársadalmat és az őket kiszolgáló hajtókat tekintve.  Persze nem árt óvatosnak lenni és tájékozódni, hol van éppen vadászat. Személyes élményem erről csak annyi van, hogy néha találkozok vadászokkal, akik vagy udvarias emberek, vagy arrogáns bunkók, mint úgy általában az emberek. Itt róluk most ne is essen több szó, ezt más helyütt már megtettem. Olyan is volt már, hogy a vadászt nem láttam, csak a közelinek tűnő lövéseket hallottam. Ez roppant idegesítő tud lenni, és az emberből rögtön menekülési ösztönöket vált ki. Kérdés, hogy jó irányba teszi-e? Eddig nekem sikerült a jó irányt megtalálni.
Az ember lehet önveszélyes is. Egy meggondolatlan lépés, egy könnyelmű mozdulat egy sziklaszurdok peremén, és máris kibicsakló térd,  szakadó szalag, reccsenő csont, nyekkenő ízület az eredménye. Aztán kezdődik  a kínlódás az erdő mélyén, távol mindenféle térerőtől. Szerencsére ez is csak mint irántam való aggodalom jelentkezett eddig.
A legkellemetlenebb perceket azok az emberek tudják okozni, akik a kutyáikkal nem törődnek. A gátőr szélesen tárva hagyja házának kapuját míg beugrik a városba, azzal nem foglalkozik, hogy két farkaskutyája hamarosan rémült bicikliseket hajt a töltésen. ( A legjobb ilyenkor leszállni, és a kerékpárral fedezve testünket ordibálni az ebekkel.) Egy másik gátőrház előtt is lepereg az ember agyában az egész élete, amíg elhalad a töltésen egy borjú nagyságú fogait vicsorító fekete szörny előtt, és aki a falu végén elindul egy turistajelzésen, az számítson rá, hogy az utolsó házból kiront rá két farkaskutya-szerű korcs. Szükség lesz a hidegvérre! És a sort sajnos még lehet folytatni,  és valószínűleg mindenkinek van arról emléke, amikor egyszer csak a véreb elől elfogy a kerítés, még sincs nyakán lánc.

Szarvas
A szarvas nem arról híresült el, hogy emberre veszélyes lenne. De aki már állt egy erdei út közepén ledermedve, miközben előtte és mögötte 8-10 méteres ugrásokkal, 50-60 km/h sebességgel többmázsás szarvasok tucatja cikázik keresztbe, annak más a véleménye. Vagy aki már látta  egy "begőzölt agyú", háremét védő bika vad agresszivitását, az is másként vélekedik.

Kutya
Most olyan kutyákról essék szó, akik már felszabadultak az emberi gondoskodás nyűge alól, és szabad életüket élik. Nem azokról az ijedt tekintetű, szánalmat ébresztő, bárkihez  örök hűséggel odacsapódó megunt, egykori ölebekre gondolok, akik reménykedve erednek az ember nyomába  a bajai Duna-híd dunántúli oldalán, vagy az apátvarasdi völgyhíd közelében, a 6-os út mentén. Olyanokról essék szó, akik falkába verődve, a régmúlt farkaslét szabadságát átélve kóborolnak a város vagy falu határában,  bejárva  például a Csörge-tó környékét is, esetleg hosszasan kísérgetik az ijedtségtől  alélt biciklist a Sió-töltésen. Néha persze ezek is okoznak kellemes meglepetést, mint az az eb, aki a Borrévi-fok környékén rontott rám,  persze engem a halál közeli élménnyel megajándékozva. Aztán farkát csóválva kísérőmmé szegődött. Nagy víz volt akkoriban, én gumicsizmában vágtam át a fokokon arra gondolva, hogy most nem fog követni. Nem is követett, viszont mire én átcuppogtam a csizmaszárig érő sarakon, addigra ő már valami kerülőúton átjutva a másik parton várt. Némi túlzással, szinte már úszóhártya feszült a lábujjai közt, annyira alkalmazkodott a mocsári léthez.
A Borrév-fok. A kép jobb szélén kísérőm, a "mocsári kutya"

Aranysakál
Nekem eddig csak állatkertben sikerült lefotóznom.
Aztán csak lencsevégre került itt.

Az aranysakál  akkora, mint egy jól megtermett kutya. Megpillantása is hasonló érzelmi reakciókat vált ki az emberből, magyarán a hideg rémületet. Szerencsére ismerik a szakirodalmat, miszerint emberre nem támadnak, és ez rendjén is van így, mert  én biztos nem tudnám kitalálni a helyes védekezési stratégiát ellenük.Érdekes lény az ember, miután agyában megszületik a felismerés, hogy ez nem kutya, hanem aranysakál (vagy nádi farkas, avagy toportyán), már nem is fél tőle, és a lefényképezési ösztön támad fel. (Így jártam például a Zátony-tavi kalandom során.) Nekem az a sikerélmény, hogy lencsevégemre kerüljenek, eddig még nem adatott meg, bár Shg képeit elnézegetve,  talán annyira nem is hiányzik. (Aztán csak sikerült róla egy gyenge kis képet csinálnom.)Én csak kétszer (illetve háromszor) találkoztam velük a Gemencben, egy-egy magányos példánnyal, nagy ívben rohantak is más irányba.
Az aranysakál megér egy külön bekezdést is.
A hódok jól azonosítható nyomokat hagynak maguk után
 Míg a hódokat drága pénzen telepítgették ide a Gemencbe, és nagy kínlódva napjainkra sikerült elérni azt, hogy stabilizálódott az állomány, addig a maguktól jött  toportyánokat a kezdetektől irtották a vadászok országszerte. Persze nem azért, hogy a magányos turista ne rémüldözzön, hanem egyrészt azért mert a saját vadászzsákmányukat féltik, másodsorban azért, mert a vadász mindenre szeret lőni, amire szabad.  Hogy a vadászzsákmány-féltés mennyire alaptalan, azt a vadászok elolvashatták már innen is. Ennek ellenére a vadászok makacsul azt híresztelik róla, hogy hordákba szerveződbe még a nagyvadakat is elejti, aminek minden hazai tudományos vizsgálat ellentmond.  Újabban az egyes helyeken állítólag megfigyelhető őzhiányt akarják a nyakába varrni, de mint a baranyai eset mutatja, valójában egyre több őzt lőnek ki a vadászok. Hazánkban évente lassan csaknem 1000 aranysakál kerül puskavégre, ennek ellenére a számuk dinamikusan növekszik, és a  becslések szerint már 4000 körül van.Úgyhogy jól tűrik a ritkítást is.
2014-re azonban már világossá vált, hogy az aranysakál talán elszaporodása miatt változtatott "fogyasztási szokásain", és gidákat, malacokat, borjakat is zsákmányol, ügyes falkás módszerekkel. Hogy mennyit, az persze kérdés.A vadászok persze nehezen tűrik, hogy másnak is szerepe legyen a túltartott vadállomány szabályozásában, és drasztikus módszerek érdekében  - pl. méreggel való beetetés- hallatják hangjukat. Mindenesetre amikor elmegy az újságíró Sellye környékére, ahol már nincsen őz a sakál miatt, csak őzeket lát, sakált nem. Illetve csak kitömöttet.
Valaki figyel engem

Vaddisznó
A vaddisznónak rossz híre van. Állítólag vadkan végzett szentéletű trónörökösünkkel is, minek következtében első királyunk után máris kitörhettek a trónviszályok.Ez régen volt, kevés a hiteles forrás. A kursaneci erdőben történtek viszont már jól dokumentáltak, biztos alapokon nyugszanak, és bizony elég nyugtalanítóak. Ha egy tucatnyi csatában edződött, kiváló testi erőben lévő,"stuccal és spádéval" rendelkező, többedmagával az erdőbe térő nemzeti hőssel így elbánt egy vadkan, akkor mennyivel kevesebb esélye van egy testileg gyenge, enyhén pocakosodó, pusztán túrabottal rendelkező magányos erdőjárónak? És félelmetes történetért nem is kell az évszázadokkal korábbi kursaneci erdőbe mennünk. Persze érdemes megjegyezni, hogy ezek a történetek mind vadászathoz kapcsolódóak, és a disznó van annyira értelmes állat, hogy pánikba tudjon esni.
Egy vaddisznóval három dolgot egészen biztosan nem szabad csinálni: 1. meglepni 2. sarokba szorítani 3.kocáit veszélyeztetni. Mindhárom szabályt sikerült megszegnem, szerencsére csak külön-külön. A tolnai füzezés közben,  a sűrű nádasban majdnem ráléptem egy földön heverő (alvó?) kocára. Mindketten megijedtünk, én jobban. Egy nádason átvezető csapáson  csak énekelve/ordibálva szabad haladni, ha nem akar az ember ráijeszteni disznóra/toportyánra. Vagy inkább még úgy se, különösen tavasszal, amikor malacok is lehetnek, és rögtön kombinálhat az ember két-három tiltást.
A sarokba szorítás is akaratlan volt, csak megkerültem a Sáros partján a kerítést. Egy forduló után már csak egy vékony ösvény maradt a jeges víz és a kerítés közt, és az ösvény végén szemben állt velem a vadkan. Rögtön felismertem, hogy nincs kedve a  jeges vízen keresztül menekülnie, és inkább felém fog rohanni.Ezt nem vártam meg, gumicsizmában, át a cuppogó sáron, én menekültem.

Összegzés
Ha valakinek ezek után elmegy a kedve a magányos erdőjárástól, azt megértem.Mégis azt hiszem, kevés csodálatosabb dolog van ennél.

2012. február 19., vasárnap

A Holt-Siónál



Egy szürke gém figyel egy léket a Holt-Sió jegén

Gyakori téli vendégek a fenyőrigók

Nem csak az a fűz volt szomorú.

Az egyik kedvenc füzem tavaly sokat nőt és elérte a listás méretet.
Utánanézve a következő módon gyarapodott: 2009.november: 586 cm,
2010. november 592 cm, 2012. február: 600 cm.

Kis szomorú füzem, másik oldalról

A keselyűsi nagy tölgynek lassan két éve letört már az egyik oldalsó ága